Hó, hó, hó ...

Lassan hullik alá, és szinte valószínűtlen csendbe burkol mindent, befedi a dolgokat, elfedi minden szomorúságunkat, és elrepít minket egy másik dimenzióba, ahol a Természet, amelytől annyit elvesz, mégis annyit akar adni nekünk, nem részvéttel, hanem varázslatos módon.

Az ég felé emeled az arcod, és teljes önmagad felajánlod az érkező újnak, annak a fehér, lisztes takarónak, amely olyan friss, megváltoztatja a láthatót, és kitárja a kapukat egy másik világ felé, amelyet a remény szinte kézzelfogható álommá alakít.

A mindent beborító fehérség a tisztaság érzését kelti bennünk, és az eksztázis örömmé változik.

Az élet öröme, az élmények öröme, amelyek minden évben megújulnak ennek a fehér takarónak köszönhetően. Sokféleképpen csúszol rajta, sétálsz rajta, korcsolyázol, és a legkisebbek öröme a nagyokat is megfertőzi. A remény ez is lesz: hogy átélhetjük ezt az évszakot a havon, mielőtt ez is elhagyna minket, és egy másik világ bukkan elő, amelyben képesek vagyunk és tudunk is egy jobb világ jövőjébe tekinteni.